Az alkalmazott megbüntetése a főnök irodájában

— …Ennyi volt, Márk. Ki vagy rúgva. A mai nappal. Holnap már nem kell bejönnöd, — a főnök hangja tele volt dühvel és ingerültséggel. A végén úgy csapta le a telefont, hogy a hang fájdalmasan csattant a fülemben. A vonal rövid sípolásokkal megszakadt.

Szóval tényleg ennyi volt. Nem ragaszkodtam különösebben ehhez a munkához. A regionális részleg vezetőjeként eltöltött két év alatt egyszer sem mentem szabadságra, és ingerült, dühös, zárkózott emberré váltam. Mégis… mindig máshogy képzeltem el a kirúgásomat. Először is, annak az én döntésemnek kellett volna lennie, másodszor pedig a fantáziáimban mindenki könnyes szemmel könyörgött volna, hogy maradjak… De hát így alakult.

Felálltam a nagy bőrfotelből, kinyitottam a széfet és kivettem egy félig üres üveg jó whiskyt. Töltöttem magamnak fél pohárral, és egy húzásra megittam.

Valahogy még szólnom kellett az alkalmazottaknak, talán szervezni egy búcsúösszejövetelt, meghívni mindenkit egy kávézóba… Töltöttem még egy italt, megittam, majd visszatettem a palackot a széfbe.

Kopogtak az ajtón.

— Márk, bejöhetek?

A hangról felismertem a HR vezetőjét, Dóra-t.

— Igen, jöjjön, — visszaültem a székbe, és arra gondoltam, milyen gyorsan dolgozik a HR, ha már egy perc múlva idejöttek kirúgni.

Egy magas, barna hajú nő lépett be az irodába, a negyvenes évei elején járhatott, kék irodai kosztümben. A haja a vállára omlott, alig viselt sminket. A korához képest kifejezetten vonzó volt: kerek arc, szürke szemek, keskeny orr és telt ajkak, apró fülbevalók csillogtak a fülében. A kék zakó szorosan simult a fehér blúzára, sejtetve elég telt melleit, bár a pontos méretet nehéz lett volna kitalálni. A ceruzaszoknya körülölelte széles csípőjét és kerek fenekét, és a térde alatt ért véget. Több dossziét tartott a mellkasához szorítva, karcsú kezein élénkpiros körmökkel. A jegygyűrűjén kívül több különböző gyűrű is volt az ujjain.

— Jó napot! Van egy kis problémánk, — mondta bocsánatkérően, miközben leült velem szemben. — A lányok hibáztak. Egy alkalmazott hat hónapja elment, de a felmondási papírt soha nem állították ki… Így hivatalosan még mindig a bérlistán van, és ez idő alatt fizetést kapott…

Magamban megkönnyebbülten kifújtam a levegőt — tehát nem miattam jött. A HR még nem tudta, hogy kirúgtak.

— Ez rossz, — mondtam elgondolkodva, kissé oldalra fordítva a fejem. — Ez azt jelenti, hogy pénzzel tartozunk neki… Rendben, kifizetjük, és a veszteséget önre terheljük. Nagy összegről van szó?

Teljesen elvesztette a nyugalmát.

— Hatalmasról… Nincs ennyi pénzem…

— Akkor vegyen fel hitelt és fizesse ki, — az alkohol és a helyzet vakmerővé tett. Már nem volt mit veszítenem, és úgy döntöttem, szórakozom egy kicsit. — Vagy kirúgjuk. De a pénzt akkor is visszaszerezzük a bíróságon.

Figyelmesen és szigorúan néztem rá. A szája remegett, a szemében könnyek csillogtak.

— Talán van valami megoldás? A könyvelésen keresztül vagy valahogy… — könyörgő tekintettel nézett rám.

Valójában nemrég tudtam meg a történetet. A volt alkalmazott maga jött el hozzám. Becsületes emberként bevallotta, hogy tévedésből kapta a pénzt, bocsánatot kért, és otthagyott egy köteg készpénzt, pontosan annyit, amennyit kapott. A pénz még mindig a széfben volt, és még nem döntöttem el, mit kezdjek vele. Talán nekem nagyobb szükségem volt rá.

Letette a dossziékat az asztalra, vörös körmeivel rájuk tette a kezét, kissé előrehajolt és könyörgőn nézett rám.

— Talán ki tudunk találni valamit?

— Pontosan mit?

— Nem tudom… önnek vannak kapcsolatai…

— Kapcsolataim valóban vannak… — kigomboltam a zakómat és hátradőltem.

— Nagyon hálás lennék.

Felálltam, újra kinyitottam a széfet, kivettem a palackot és két poharat, és whiskyt töltöttem.

— Ne aggódjon. Igyon.

Remegő kézzel vette el a poharat és ivott egy kortyot. Én egy húzásra kiürítettem a sajátomat.

Melegség terjedt szét a testemben. Ellazultam, és hirtelen kedvem támadt egy kis szórakozáshoz.

— Milyen bugyi van ma magán? — kérdeztem elégedett mosollyal.

— Mi… mi köze ennek… mit csinál? — teljesen zavarba jött.

— A segítségemet akarta. Én csak valamit kérek cserébe.

— Nem. Ebbe nem egyezem bele.

Felállt és az ajtó felé indult, a sarka kopogott a parkettán. A csípője ringott járás közben. A szoknyán keresztül láttam az alsónemű körvonalát, ami fedte kerek fenekét. Megfogta a kilincset.

— Akkor menjen. De estére várom a felmondását. És csatolja a nyugtát, hogy kifizette az adósságot.

— Piros, — mondta halkan.

— Mi?

— A bugyim piros.

— Jó. Jöjjön vissza és üljön le.

Engedelmesen visszajött és leült velem szemben. Újra félig töltöttem a poharát.

— Igyon.

Gyorsan kiürítette.

— Álljon fel, kérem.

Felállt és félelemmel nézett rám, ami furcsa módon izgatott. A régi olasz erotikus filmek hősnőire emlékeztetett széles csípőjével és telt melleivel.

— Emelje fel a szoknyáját. Meg kell győződnöm róla, hogy nem hazudott.

Habozott, majd lassan felemelte a szoknyát. Először a térde jelent meg, aztán az erős combjai, végül a piros csipkés bugyi.

— Forduljon meg.

Hátat fordított. A piros csipke feszült a kerek fenekén.

— Kiváló. Engedje le a szoknyát és üljön le.

Újra leült. Halvány remény csillant a szemében.

— Mutassa meg a melleit.

Sóhajtott, de kigombolta a zakóját és a blúzát. Egy piros melltartó jelent meg ugyanabból a szettből.

— Ez nem elég. Látni akarom őket.

Levette a melltartót. A nagy mellei szépen tartották a formájukat, a rózsaszín mellbimbók keményen álltak.

— Volt műtéte?

— Nem.

— Hány éves?

— Negyvenkettő.

— Úgy tűnik, megnyerte a genetikai lottót.

Újra felöltözött.

— Ez minden? — kérdezte reménykedve.

— Még nem. Jöjjön ide.

A székem mellé állt. Végighúztam a kezem a combján.

— Nem akarja kifizetni a pénzt?

— Nem.

— Akkor emelje fel újra a szoknyáját.

A piros csipke ismét közvetlenül előttem volt. Megérintettem a combja belső részét, és a szövet a lába között nedves volt. Becsúsztattam a kezem a combjai közé.

A teste azonnal reagált.

— Mikor volt utoljára?

— Tegnap.

— Elment?

— Nem.

Félrehúztam a bugyit és közvetlenül megérintettem. Meleg és nedves volt. Amikor egy ujjat csúsztattam a puncijába, halkan felsóhajtott.

— Leszopta?

— Igen…

— Lenyalta?

— Igen…

Hamarosan felgyorsult a légzése. Nedves hangok töltötték be az irodát, miközben a kezemhez dörgölőzött, míg végül remegve összeesett a székembe, zihálva.

Kihasználva a pillanatot elővettem a farkamat és a szájához vezettem. Ellenállás nélkül vette a szájába, még mindig csukott szemmel. Néhány lassú mozdulat után visszahúzódtam, mielőtt elélveztem volna.

Kitöltöttem az utolsó whiskyt és odaadtam neki.

— Most már vége?

— Még nem végeztem.

A farkam felé bólintottam.

— Valamit elfelejtettünk. Az ajtó nincs bezárva. Menjen és zárja be.

Felemelt szoknyával sétált az ajtóhoz, csípője lassan ringott. Miután bezárta, visszatért.

Magamhoz húztam.

— Az asztalhoz.

Engedelmesen ráhajolt.

Erősen rácsaptam a fenekére.

— Minden hibának ára van.

A bőre vörös lett a kezem alatt.

Nem sokkal később letoltam a bugyiját a combjáig. Már teljesen nedves volt. Hozászorítottam magam és egy mozdulattal hátulról beléhatoltam.

Először felkiáltott, de lassan ellazult és együtt kezdett mozogni velem.

— Tetszik?

— Igen…

Az asztalt markolta, miközben mélyebbre löktem. Néhány perc múlva a feszültség nőtt, végül elélveztem benne.

Utána visszarogytam a székbe. Ő lassan felöltözött.

— Akkor most kvittek vagyunk?

— Természetesen.

Halványan elmosolyodott.

— Holnap már nem fog megbüntetni. Már tudom, hogy kirúgták. És a széfben lévő pénzről is tudok.

Meglepve néztem rá.

— A férjem ma éjszakai műszakban van, — mondta játékos pillantással.

Aztán megfordult és kisétált az irodából, csípője lassan ringott, ahogy távozott.